Gyerekkori emlékek nyomában

 

 

Mari végre fotózásra adta a fejét. Minden eddigi ellenérzése ellenére. 🙂

Sok cikket írt a Nők Lapjába, mint pszichológus, így volt tapasztalata már fotósokkal, nyilván az újságban való megjelenés ezzel járt. Mégis nagyon kevés olyan fotó készült róla, ami számára is kedves lett volna.

Egy nap úgy érezte, hogy mi vagyunk azok, akik ebben az örömben talán részesíteni tudjuk. Remélte.

 

Így felkerekedtünk együtt, és végigjártunk néhány olyan helyet, ahova gyerekkora kötötte, ahol megelevenedtek az emlékek. Mesélt azokról az emberekről, akik fontosak voltak az életében, mert szép emlék fűzte hozzájuk, vagy, mert megsebezték a kicsi gyerekszívét. Beszélt az odavalósi híres, elismert emberekről, kedvesekről, kevésbé kedvesekről, pap bácsiról. De eljutottunk az aktuális világba is, még Pálferinél is jártunk 🙂 Ezalatt a fül egy darabig vezet, figyeled a történetet, átérzed, de aztán a szavak átkúsznak egy tompa morajlásba, egyszerre megelevenedik minden, és ott látod magad előtt a gyereket, a fiatal lányt, aki életre kel a mesében, és már szinte nem is hallod, csak látod. Elkezdesz látni, és amit ebben a mesében látsz, lefotózod.  Ezek a képek nem egy portfólió darabjai, ezek egy történet állomásai, amik elbeszélik egy másik nyelven a történetet. Az ő történetét.

 

Egy szűk óránk volt, amit együtt tölthettünk, és épp, mire igazán belejöttünk volna, sajnos menni kellett. De a történetek illata ott maradt. Ott hagytuk őket. És magunkkal hoztuk az érzést, a tapintást. Visszaloptuk onnan, hogy maradjon nekünk is belőle, maradjon a gyerekeknek, unokáknak, és maradjon nekünk magunknak valami abból, ami mélyen egyébként is a miénk, de ha át akarjuk adni, akkor így  tudunk ezeknek az emlékeknek és érzéseknek egy új dimenziót adni… a képekkel. és nem kis büszkeségünkre, ezt a mi képeink vissza tudták adni annak, akinek ez olyan fontos…