Nemrégiben Bécsben jártunk. Nem, nem a Mariahilfer Straßera mentünk sétálni, bevásárolni. Bár… most, hogy így belegondolok, lehet, hogy legközelebb célba vesszük az ottani üzleteket is 🙂 

Szóval Bécsbe utaztunk. Zádory Édua hegedűművész, aki történetesen az én húgom, megjelenő cd-jének  az anyagát mentünk elkészíteni. Suhanó autók a pályán, GPS-Csilla, aki a telefonon keresztül irányít az úton, a határ után tiroli népzene kurjantgat a rádióból, nagyjából minden, ami kell egy kellemes, romantikus úthoz. Szóval utazunk. Átbeszéljük újra, hogy milyen koncepciót kell megvalósítani, mik lesznek a helyszínek, és hogy vajon mindezt majd hogyan fogjuk tudni visszaadni képen. Mert az ötlet és a megvalósítás nem mindig jár kéz a kézben.

Megérkeztünk anélkül, hogy (1-nél többször) eltévedtünk volna. J Egy gyönyörű kávéházban kezdtünk. Berendezkedtünk egy félre eső asztalnál. Hát én nem tudom, hogy ez hogy van, de hogy pont mindenkinek pont ott volt fontos enni-inni valója, ahol mi próbáltunk önmegvalósítani, az biztos. 

Könnyű habtestünk lebbent az égen, úgy jártunk-keltünk, mint testetlen kerengő lelkek, akik a földön ragadtak, miközben feszült figyelemmel dolgoztunk azon, hogy egy 5 éves osztrák kisfiút rábírjunk arra, hogy kűr ruhába átöltözve változzon egy mosolygós karmesterré. Mindent bevetettünk. Alig nézett engem az egész kávézó hülyének, miközben idiótává lényegülve bohóckodtam Szilárd feje fölött, hogy a kisgyerek figyelmét lekössük, és mosolyra is bírjuk. És azt a lényegtelen részletet meg sem említem, hogy mindezt megpróbáltuk le is fotózni 🙂

A második helyszín egy isteni borospince volt, hova sok-sok emeleten és lépcsőn lehetett lejutni. Igazi pince-labirintus, de komolyan. Nagyjából itt már majdnem lecseréltük a hegedűt és a gépeket néhány üvegre és pohárra. De nem volt mit tenni, jöttek az ötletek, Édua kiállított képeinek hangulatában nem volt szívünk megállni, így a bor kóstolást későbbre halasztottuk. Lefotóztuk magát a kiállítást, amit ebben a borospincében az ő képeiből állítottak ki. És elkészült a kép a cd-hez is, ami a két művészeti ág összefonódását érzékelteti a néző és hallgatóval.

Végül, de nem utolsó sorban a művésznő otthonában is megörökítettünk néhány részletet. Így például a ’hogyan mondjam el , hogy ez nem tündérmese, hanem igenis kemény munka, és ha nem fáradozol érte, akkor nem is lesz eredménye annak, amit szeretnél elérni’ téma. Igen jókat vidultunk közben, és jobbnál jobb ötletek láttak napvilágot. Meg is örökítettük őket, amiből a számára legkifejezőbbet kiválasztotta Édua, és bele is került a cd anyagba.

A cd borító egy grafika lett, ami inkább felrázni hivatott a kényelmesen elnézelődő embereket, mintsem elvarázsolni. Pierre Boulez emblematikus mondása alapján : „Mindezen évek alatt próbáltam meggyőzni az embereket arról, hogy a zene nem azért van, hogy tetsszen nekik, hanem, hogy megzavarja őket. „ Ehhez ellenpontként pedig egy babaarcú, romantikus portré került a művészről a hátoldalra, hogy erős legyen a kontraszt.  A zene is ilyen, az egyik ellazít, elrepít, a másik felráz, megtérít.

A kimerítő, de igazán eredményes nap végén magunkhoz vettük a jól megérdemelt nedűinket, ki bort, ki pálinkát, majd fáradtan tértünk nyugovóra és álmodtunk mindannyian szépeket: bájos tündéreket és vad szörnyeket.

Álmodtunk szörnyekkel